A Hajdúdorogi Görög Katolikus Főegyházmegye honlapján lehetőség van a "Lelki Atya" tanácsát kérni. Egyes kérdéseket és főleg az azokra adott válaszokat, csak a rettenetes, borzasztó, siralmas, katasztrófális, stb. jelzőkkel tudom illetni.

Egy "gyöngyszem" következik:

Kérdés: "Kedves Lelkiatya! Korábbi válaszaiból kiderítettem, hogy nem támogatja a szerelmes, de nem házas párok együtt alvását. Az lenne a kérdésem ennek ellenére, hogy elfogadhatónak tartja-e az együttalvást abban az esetben, ha a fiataloknak nem áll szándékukban a nemi egyesülés? Illetve akkor, ha mások ("felügyelők") jelenlétében teszik azt?"

Válasz: "Igen, ezt megerősíthetem, hogy nem támogatom. Még akkor sem, ha nagy elhatározást tesznek, hogy tartózkodnak a nemi egyesüléstől. Azt hiszem, korábban is azt írtam, hogy nem érdemes játszani a tűzzel. Ha nagyon közel kerül hozzá az ember, könnyen megégetheti magát. Lehet, hogy egyszer sikerül megállni, de nem biztos, hogy itt meg is áll a dolog. Ha már egyszer együtt aludtak, akkor nagyon szeretnének máskor is, hisz annyira jó. Elhiszem. De mondom, nem veszélytelen. Meg aztán az együtt alvásnak szintén nagyon szép következménye az együtt ébredés, s kézenfekvő következménye a reggeli tevékenységek együttes végzése. Ezek is már mind olyan dolgok, amelyek az egybekelés, tehát a házasélet gyönyörű elemei. Ne lopkodjuk ki belőle előre ezeket sem. Minél tartózkodóbbak a fiatalok egymással a testi közeledés terén, annál szebb és tartósabb lesz majd a házasságban a testi kötelékük. Érdemes várni, ezekre a csodálatos ajándékokra készülni, s nem idő előtt behabzsolni. A "felügyelők" jelenléte, gondolom azt jelenti, hogy a szülők is a közelben vannak, nincsenek egyedül a fiatalok. Régen azt mondtam, még csak ne is aludjon a legény a lányos házban. Most is ezt mondom, de ha mégis, akkor is mindenképpen külön szobában."

(2018. októberében vagyunk)

Olyan jó érzés megtapasztalni ezt egy már-már pokoli nap után. Amikor egész nap azon aggódsz, hogy mi lesz a beteg édesanyáddal és a problémás családoddal. Amikor úgy tűnik, hogy egy dominó bedöntött még kettőt, és te lettél érte a felelős, pedig te csak a magad életét szeretnéd rendbe tenni, és nem az önsorsrontó családtagjaid életét élni. Kapsz egy meghívást egy kedves művésznőtől egy kiállítás megnyitójára. Egy Művésznőtől, aki a férjével valaha Budapesten élt, de már máshová hívta őket az élet. Egy nem szokványos megnyitóra. A kiállítás egy családi házban van. Egy olyan házban, amilyenre mindig is vágytál. Amiben minden úgy van, ahogy annak lennie kell. Építészeti remekmű. Kedves házigazdák. A polcok roskadásig telve értékes könyvekkel. Ízek, impressziók áramlanak feléd. Festmények, amelyek először szemérmesen takargatják előled lényegüket, hogy aztán fokozatosan felfedjék előtted a legmélyebb rétegeiket is. Amikor ólomlábakon vánszorogva, szorongva kezded a napot, és ünneplő lélekkel fejezed be. „Isten országa közöttetek van.” 1000 köszönet Krystyna és Marec!

Már egy ide tervezem, hogy írok arról, hogy sok nő miként jelzi azt, ha nem szeretné a férfi közeledését.

1. Átlátszó indokokat hoz fel, hogy miért nem ér rá. Pl. vizsgára kell készülnie vagy állatorvoshoz kell vinni a macskát, mert nagyon köhög, és így tovább.

2. Egyszerűen eltűnik. Nem veszi fel a telefont, smsre, Viber, WhatsApp, stb. üzenetre, e-mailre nem válaszol, pedig korábban egyértelműen az érdeklődés jeleit mutatta.

Pedig mennyivel tisztességesebb lenne egyértelműen a férfi tudomására hozni, hogy nem akarja a dolgot. Így lenne korrekt vele szemben, aki időt és energiát áldoz a kapcsolat felépítésére. Mondjuk ezekkel a szavakkal: „nagyon aranyos és kedves fickó vagy, de szerintem nem egymást keressük.” (Hogy teljesen egyértelmű legyen, a klasszikus felállásból indulok ki, amikor a pasi kezdeményez.) Miért féltek nemet mondani? Gyávaságból? Meg szeretnétek kímélni bennünket egy rossz élménytől? Megsúgom nektek: kevésbé rossz élmény egy udvarias nemet kapni, mint egyértelmű és erős jelzések után négy, öt, hat nap után konstatálni, hogy off lett a projekt. Higgyétek el, azt a Férfit (így, nagy kezdőbetűvel), akinek rendben van az önbecsülése, és férfiként jól érzi magát a bőrében, nem fogja rosszul érinteni, ha nemet mondtok. Sőt, tisztelni fogja az őszinteségeteket és a korrektségeteket. Hosszabb-rövidebb kihagyásokkal kb. 15 éve ismerkedem, de nagyon kevés Nővel (megint nagy kezdőbetűvel) találkoztam, aki egyértelműen, kulturáltan és udvariasan jelezte volna, hogy nem szeretne folytatást.

1. Szárnypróbálgatás: az írásaim minőségének csiszolása.

2. Önkifejezés: lelkem rezdülésének kifejezése. Az engem ért impressziók, tapasztalatok átadása.

3. Értékközvetítés: lelki-szellemi értékek közvetítése.

4. Segítségnyújtás: kapaszkodó a padlóról való felálláshoz. Megmutatni, hogy van tovább akkor is, ha úgy érzed, hogy már tényleg nincs tovább. Más is küzd hasonló problémákkal, mint Te.

Nem célom a szenzációhajhászás vagy a nézettségi rekordok megdöntése. Természetesen jól esik, ha minél többen olvassátok a bejegyzéseimet.

"A szülőkben mindig annyi elvárás és remény, de nagyon fontos, hogy ha reményeink nem válnak valóra, képesek legyünk lemondani róluk. Annyi szörnyű seb keletkezik, amikor az apák fiúra vágynak, és lányuk születik, amikor sportolót remélnek, és művészt kapnak, amikor zenészt akarnak, és kétkezi munkás lesz a gyerekükből, vagy amikor olimpiai aranyéremről álmodoznak, és agybénulás töri ketté a vágyaikat. Nem az a probléma, hogy más lesz az eredmény, hanem az, hogy nem siratják el a vágyukat, és nem lépnek tovább. Ha továbblépnének, szerethetnék azt, amit a vágyaik helyett kaptak.

Nincs is a világon nagyobb próbatétele a szülői szívnek, mint lemondani a sekélyes, önző álmainkról, és rádöbbenni, mennyivel jobbak a gyermekeink, mint amit mi magunk megálmodtunk."

(Steve Biddulph)

A téma nem túl gusztusos, de tanulságos. Olvasd el! Ha tetszik, akkor nem hiába pazaroltam a „pénzügyi és értékpapír piacok felügyelete” tantárgytól az időt.

Van két cégtulajdonosunk. Az egyik szerepel a cégnyilvántartásban, a másik strómannal dolgoztat, mert az üzleti érdeke úgy kívánja (Üzleti etika félretéve.) Az egyiket nevezzük Bélának, a másikat Fülöpnek. A nevek az eredetiekkel enyhe hasonlóságban állnak.

Béla: Céges karácsonyi partit tartott és a húszas évei vége felé járó ügyvezetőjének, aki egyébként megbízható és kiváló munkát végez, sikerült csúnyán berúgnia. Úgy, hogy összehányta az éttermet. Megesik ez, kérem, a legjobb helyen is. A két főből álló személyzetnek, főleg a pultoslánynak már a kiszolgálás is nehezére esett, és ezt jól érzékelhetően kifejezésre is juttatta. Nem kellett tehát attól tartani, hogy pultoslányunk pánikszerű gyorsasággal rohan a felmosó szettért. Erre nem is volt szükség, mert a cégtulajdonos elnézést kért a balesetért, és saját kezével végezte el a nemszeretem munkát. Majd a szokásos elsősegély és levegőztetés után taxiba ültette a balesetet szenvedett kollégát, és egy barátjával együtt hazakísérte. (Ez annyira nem is volt egyszerű mutatvány, mert kb. a negyedik sofőr vállalta be a fuvart.)

Fülöp: Előszeretettel tart csapatépítő bulikat. Mielőtt bárkinek is a lelki szeme előtt egy ideális munkahely képe jelenne meg egy motiváló típusú, coaching-szemléletű menedzsmenttel, az sürgősen számoljon le az illúzióval. Valószínűleg azért történik mindez, hogy emberünk évente egy-két teljes napra (az éjszakát is beleértve) megszabaduljon az őt rövid pórázon tartó feleségétől, és a feszültségoldásnak a sárga földig való lerészegedés nem túl kulturált módját válassza.

Történt egyszer hogy Fülöpünk egy nevezetes borvidék borházának panziójába vitte csapatát. Borkóstoló is volt, ahogy illik. Az esemény után, éjfél körül már nagyon részeg volt. Az egyik szobába becsúszó szereléssel érkezett meg, és vörösborral jól meglocsolta a kollégája ágyát. Gondolta, hogy jobban fog tőle aludni. (Köztudott, hogy enyhe alvásproblémák esetén sokat segít lefekvés előtt egy pohár vörösbor.) Biztos, ami biztos. Másnap reggel 9 óra körül kezdett ébredezni a társaság. Az egyik kolléga (ez voltam én) az étkezőbe menet, a folyosón érdekes beszélgetést, vagy inkább monológot kapott el. A takarítónő a maga egyszerű módján adott hangot nemtetszésének, mert a főnök összehányta a szobáját. „Legalább egy kis borravalót adj neki!” – hangzott a jószándékú tanács. „Ad a **szom.” – reagált rá Fülöp. Néhány hónappal később le is tagadta az esetet.

Két hasonló pozícióban lévő ember. A hányás tette őket mérlegre.

Aki megtanulta értékelni az élet apró örömeit, már nagyon sokat tett magáért. Hiszem, hogy ez tanulható. Ahogy Pál Feri mondja: „az élet élvezete nem az élvezeteken múlik, hanem a személyiségen. Azon, hogy tudom-e élvezni az életet vagy nem. Ha tudom, nagyon kevés is elég, Ha nem, a sok is kevés”.

Az egyik barátom összeveszett a feleségével. Vagy a felesége veszett vele össze. Inkább ez utóbbi történhetett. A legjobb helyeken is megesik az ilyesmi. Csak ez az összezördülés nem olyan volt, mint ami a legharmonikusabb kapcsolatokban is előfordul. Ezt a konfliktust – meglátásom szerint - leginkább az okozta, hogy Nő még nem békült meg nehéz sorsával, és az aktuálisan neki rossz helyzet miatt a Férfit hibáztatta. (Ha előre szeretnénk haladni az életben, akkor kockáztatunk kell. És bizony előfordul, hogy rossz döntést hozunk. Hosszú távon azonban mindenképp csak nyertesek lehetünk.)

Mit tett a Férfi? Ahelyett, hogy magába fordult volna, elindult Pasarétről az erdei ösvényen át az Erzsébet-kilátóhoz. Hívta a barátait is, akik nem voltak restek kimozdulni otthonról. Az ötlet nagyon kellemes estét szült. Egymáshoz koccant üveg és doboz s a beszélgetés egyre mélyebb rétegekbe hatolt. A messzi toronyóra már a tizenegyet is elütötte, amikor a társaságból a kisgyerekes pár úgy gondolta, hogy lassan ideje lenne lefektetni a lányokat és elbúcsúztak.

Ketten maradtunk. A beszélgetés lendülete a tagjainkat is áthatotta, így indultunk vissza Pasarétre. A friss levegő, a virágzó hársfák illata szinte elbódított. A szentjánosbogarak pislákoló fénye a szemünkön keresztül töltötte be szívünket. Varázslatos hangulatban bandukoltunk hazafelé. Ekkor hagyta el a barátom száját felismerés, hogy a feleségének az egyik legnagyobb baja az, hogy nem veszi észre, nem tudja észrevenni az élet apró örömeit.

Réka másfél lábbal él. Tavaly egy autóbalesetben veszítette el a bal lába nagyobb részét. 22 évesen. Ennek ellenére tele van energiával. Blogot ír. Segíteni szeretne a sorstársain. Folytatni a modellkedést. Úgy tervezi, hogy focizni fog az unokáival. Lehet, hogy egyszer éjszakai túrára is vállalkozni fog. És hogy áll már többször említett apró örömökkel? Tanúskodjanak erről a sorai: „amikor ezt a bejegyzést írtam, épp kint csücsültem a kollégium erkélyén. Szerencsés utcában lakom, itt még van pár fa, ami büszkén állja a sarat a betondzsungel ellenére is. JUJJ MI TÖRTÉNT! Egy közeli lomb ágára rászállt egy kismadár. Egészen pontosan egy TENGELIC! Annyira bohókás, picike állat, imádom. Jött a párja is, egy-kettőre olyan csinnadrattát, viháncolást, ATOMPARTIT csaptak ott előttem. Fájdalmak ide vagy oda, ez a két kis mütyürke egy csomó boldogságot és energiát adott nekem abban a percben, mert ismét visszatértem a gondolataimmal a jelenbe.”

Akkor nem is tudatosult bennünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, ha úgy tetszik milyen áldásban van részünk, hogy két lábbal járhatjuk az erdőt.

1

Megyek az utcán

A járdán mély lyuk

beleesem.

Elvesztem... Nincs remény.

Az én bűnöm ... kizárólag

Végtelen időbe telik, amíg kikászálódom.

2

Megyek ugyanazon az utcán

A járdán mély mély lyuk

Úgy teszek mintha nem látnám.

Beleesek

Nem tudom, hogy újra, ugyanott?...

De ez már nem lehet az én hibám...

Ismét végtelen időbe telik amíg kikászálódom.

3

Megyek ugyanazon az utcán

A járdán mély lyuk

Látom

Beleesek

Csak úgy ... megszokásból

Szemem nyitva

Tudom, hol vagyok

Saját bűnöm.

Mérgelődöm

Rögtön kimászok a lyukból.

4

Megyek ugyanazon az utcán

A járdán mély lyuk

Kikerülöm.

5

A másik utcán megyek.

(Mindennapi és nem mindennapi történetek mindennapi és nem egészen mindennapi embereknek c. könyvből)

"Kortársunknak Suddha Chandrannak, a klasszikus indiai táncosnak a szó szoros értelmében elvágták a karrierjét, amikor a jobb lábát amputálni kellett. Miután műlábat kapott, visszament táncolni, és bármennyire hihetetlen, egy idő után ismét felkerült a csúcsra. Amikor megkérdezték tőle, hogy hogyan tudta ezt elérni, egyszerűen csak ennyit válaszolt:

- A tánchoz nem kell láb."

(Anthony de Mello)

"Azon nem változtathatunk milyen lapokat osztanak nekünk, de az már rajtunk múlik hogyan játszuk meg azokat."

(Sarudi Detti)